I Hate Myself, Because I'm a Journalist - 2.rész

Hát, végre ismét itt vagyunk, és ahogy láttam pontosan két hónap után. De tényleg, május 17-én volt az utolsó bejegyzés, amit én is, valamint Zsuzsi is nagyon sajnál. Így jöttek össze a dolgok... Ám most itt vagyunk az új résszel, ami reméljük tetszik majd nektek :D
Aki új, annak itt a link a bemutatkozóhoz, ahol az előző részt is megtalálja --> I'm a Journalist

Zsuzsi~ írja Wonho-t
Én(Jinnie Mini) írja Kihyun-t

Wonho

Minden figyelmemet az előttünk álló férfinak szentelem. Szépen ívelt szemöldököm összehúzva nézem, miközben a kérdésekre válaszol, olykor-olykor nagyot nyelve. Nem csodálom, hogy izgul általában négy ember szokott lenni egy meghallgatáson most egy nyolc fős bizottság bombázza őt kérdésekkel, és figyelik minden egyes megmozdulását, hogy kiszűrjék tényleg megfelel-e az állásra és nem azért jött, hogy az én életemet keserítse meg hamis pletykákkal.

Őszintén nem lepődnék meg, hisz nem egyszer hallottunk már olyanról, hogy egy-egy újságíró bepróbálkozott egy nagyobb cégnél ahol az ártatlan alanya dolgozott, hogy minél többet megtudhasson róla. Miért ne próbálnák ezt meg itt is, pont most, mikor én vagyok a soron.

Pont ezért nem akarok új embert magam köré, mégis sajnálatomra elég ügyesen válaszol még a cég igazgatója is helyeslően bólogat… Ez nekem gyanús. Oké, lehet, paranoiás vagyok, de hihetetlen milyen jónak tűnik az önéletrajza, amit most lapozgatok, míg ebédemet befejezem. Ez már túlontúl jó. Lehet tényleg ilyen ügyes, de kövezzenek meg, azért amiért ennyire távolság tartó, és gyanakvó vagyok. Az élet már megtanított erre.

Fejemet lehajtva hallgatom még a pár perces eszmecserét, míg nem főnököm tapsoló kezei felkeltik figyelmemet.

– Remek, egyszerűen remek. – néz elégedetten a kissé meglepett gyakornokra. Mit ne mondjak én is meglepődtem. – Végre valaki, aki igazán felkészült, kitartó és lelkiismeretes, szép munka. Ma te vagy a tizedik, akit meghallgattunk, de messze túlszárnyalod őket. Hidd el itt nem csak a tudás számít, hanem az emberekhez való viszony és az őszinteség. A kiállásodat is figyeltük és a szemeid is végig őszinték voltak. Bátran merem állítani, mindannyiunk nevében. – itt körülnéz az asztalnál ülőkre, akik egyetértően bólogatnak, míg én vérfagyasztó szemekkel illetem szerencsétlen fiút. – Jó talán Hoseok kivétel, de ő mindenkit elutasítana. Na, de tiéd a gyakornoki állás. – jelenti be, mire még –ha jól emlékszem-, Kihyun is meglepődik.

Menedzserem kedvesen hátba veregeti, míg felém egy szelíd, biztató mosolyt küld. Mély sóhajt hallatva állok fel helyemről, mire mindenki felém kapja a fejét és el is hallgat. Feszült lesz a lékkör, de nem értem miért, nem vagyok szörnyeteg csak bizalmatlan, én igazából nagyon kedves ember vagyok.

 – Nos, akkor ez eldőlt. – vezetem tekintetem a barna hajú fiúra. – Szia,Shin HoSeok vagyok, más néven Wonho, azt biztos jobban ismered. – engedek felé egy barátságos mosolyt, amit kedvesen viszonoz is, de látszik rajta, valami mintha zavarná. -  Ő ott mögötted Kim Namjun a menedzserem. Velünk fogsz dolgozni, kérlek, ne haragudj a modoromért, de az utóbbi időben nehéz időkön megyek át, hála a pletykának. – húzom el szám már a gondolatára is. – De úgy gondolom érthető, hogy kissé bizalmatlan vagyok. – mondom ki az igazságot.  Mit tegyek, egyenes ember vagyok. – Namjun elmondja mi lesz a dolgod, de elvileg kaptál róluk értesítést, mikor behívtak. – nézek az igazgató felé, aki helyeslően bólint, sokkal nyugodtabban is állva, mint az előbb. – Viszont mivel a házamba is bejöhetsz, kérlek légy diszkrét, Jihye-t gyakran fogod látni és nem szeretnék újabb pletykákat, amik őt is bánthatnák, remélem megérted. - nézek szemeibe jelentőségteljesen, elmélyítve hangomat.

Kihyun

Ember, ekkora mázlim is csak nekem lehet! Szerencsére nem tettek fel sok olyan kérdést, ami az általam eddig ismeretlen terület részei lettek volna, ha pedig igen, azokat pont bemagoltatta velem Minhyuk. Egy szóval azt a részét megúsztam a kérdések hadának. A többivel pedig a személyiségemet, és az ítélő képességemet határozták meg, ami nem állt távol az övékétől, tekintve, mennyire elegem van a munkámból.

Persze az így is meglepett, hogy ilyen egyszerűen nekem adták a munkát, hiszen… Nem kéne pár napot várni, amíg megvitatják ezt, vagy mi a szösz? Ráadásul, ha már ennyi ember itt van, és árgus szemekkel figyel engem, úgy, hogy majd beszarok, akkor már legyen normális a felvételem. Ne vegyenek fel ilyen egyszerűen!

Tudom, most furcsa lehet, hogy magam ellen akarok játszani. Viszont, ha elküldenének, mert nem vagyok szerintük alkalmas a munkára –mindezt Wonho előtt –akkor a főnök elég nehezen tudna engem visszaszervezni. Mert a miatt még én is gyanakodnék, hogy egy olyan embert végül mégis felvettek egy ilyen fontos munkára, akit előzőleg elutasították. Bár az is lehet, hogy esélyünk sem lenne a megvesztegetésre, mivel jelenleg élesítve vannak a szenzoriak és a riasztójuk. Mindenkinek kő keményen meg kell izzadni a munkáért, mint ahogy én is tettem nem rég.

Hiába, hogy a vezetőségnek tetszettek a válaszaim, és igen elégedettek voltak velem, a kis modellen látszott, hogy nem szívesen látna engem maga mellett. Szinte lyukat égetett a koponyámba, ami miatt zavarban is éreztem magam. Aztán, amikor a hamis önéletrajzomat nézte át, szinte megállt bennem az ütő, nehogy valami furcsát lásson benne, és jelentse az egészet. Inkább voltam Wonho miatt ideges, mint a kérdezőktől.

Amint kijelentik, hogy enyém az állás egy kicsit fellélegzek, mert akármennyire nem fűlik a fogam ehhez, egy veszekedéshez nincs kedvem Mr. Akkor Is Azt Teszed, Amit Én Mondok-kal. Kicsit hosszú a név, de gúnyolódásban nem igazán jeleskedem!

Wonho eléggé kimutatja nem tetszését, amit a későbbi magyarázásánál is megtapasztalok. Semmi kézfogás, csak biccentés, amit kénytelen vagyok viszonozni, hiszen mégis csak neki fogok dolgozni. Úgy beszél velem, mintha a szolgája lennék, szinte parancsokban adja ki nekem az információkat, amiket tudnom kell, és amikor a Jihye-ről beszél! Na, ott szerintem egy kicsit megijedtem tőle. Az mély orgánum, ami elhangzott a szájából… Nem szívesen találkoznék vele ilyen kedélyállapotban az utcán! Viszont egy érdekes morzsácskát így is sikerült elcsípnem, és éreztem, ahogy jó újságíróhoz híven, már rakom is össze a szálakat.

Ha Jihye tényleg ott él, ahová Wonho-ért kell mennem minden nap, akár össze is barátkozhatok vele –az mindegy, hogy ezt majd hogyan viszem véghez –és ha sikerül megkedvelnie engem, akkor akár még Hoseok is jobban elviselne. Így pedig bizalmasabb lesz felém, ami ugye a célom… Vagyis a főnököm célja, én meg, mint egy jól képzett katona, végzem a dolgomat. Undorító, és mocskos ez a szakma!

Amikor már mindenki távozik a teremből Wonho beszéde utána, már csak én, drága modellem, és a menedzser, Namjun maradunk. Az utóbbi összeszedve cuccát lép mellém, majd a kezét nyújtja felém, amit el is fogadok. Legalább tudom, hogy őt megnyertem valamilyen szinten.

- Még egyszer üdvözöllek a csapatban, én Kim NamJun vagyok, ha előzőleg nem hallottad volna! – nevet fel a saját kis poénján, amit én is megmosolygok. Szimpatikus! – Igazából én lennék a feletessed, csak Wonho szereti a saját kezébe venni az újoncok eligazítását – itt küldd egy furcsa pillantást a még mindig csöndben álldogáló sztárunknak, aki erre csak bosszankodva hümmög egyet.

- Hát én igazából egyetértek Wonho-val! – szólalok fel, amivel mindkét felet sikerül meglepnem. – Én se igazán akarnék megbízni az emberekben, főleg most, ahogy hallottam, milyen pletykák terjengnek az ügynökségről. Szóval én megértem, és egyáltalán nem zavar – küldök egy barátságos mosolyt Wonho felé, aki ezt viszonozza is. Egy pont nekem!

- Már most látom, hogy remek választás vagy mellénk! – lelkesedik fel Namjun. Egyáltalán hívhatom így? Majd meg kell kérdeznem tőle! – Jelenleg igen szoros a beosztásunk, így kénytelenek voltunk felvenni valakit, aki elvállalja néhány munkámat, mivel ezt a fajta hajtást már nem bírnám el. Hiába, öregszem! –sóhajt fel.

- Ugyan már, Namjun! Ereje teljében vagy még! – lép mellénk Wonho, hogy ő is becsatlakozhasson a beszélgetésbe. Úgy tűnik, amíg valaki vevő a velem való fesztelen beszélgetésre, addig drága modellünk is hajlandó nem ellenségként tekinteni rám. Ezt fel kell jegyeznem!

- Az lehet, de nekem a családom is számít! Velük is foglalkoznom kell, nem csak veled – jelenti, mire újra rám szenteli figyelmét. – Ezért is vagy te itt, Kihyun! Most egyelőre csak annyi lenne a feladatot, hogy elviszed Hoseok-ot a reklám forgatáshoz, amihez itt a cím – nyomott a kezembe egy kis cetlit. – Aztán visszahozni ide! Utána mindent megkapsz tőlem, ami ahhoz kell, hogy ismerd a beosztásokat, és a fontosabb eseményeket, amikre neked kell elfuvaroznod a mi sztárunkat! – itt végzett mondandójával, és mellette álló haját jól össze is kócolta, amit a másik nem igen díjazott. Olyan meghittnek tűnik a kapcsolatuk. Irigykedem rájuk!

Wonho

Morgolódva igazítom hajamat, amit, drága menedzserem szépen összekócolt. Ah, utálom, mikor ezzel szórakozik, hisz tudja nem igen szeretek naphosszakat ülni a fodrászszékben, mégis mindig erre játszik. Szó sincs róla, imádom, de kikészít néha a szívatásával. Na, nem mintha én nem ezt tenném vele, minden adandó alkalommal.

- Imádom őt. – rázom meg a fejem, figyelve, ahogy éppen megcsörrenő telefonját kapja fel egy bocsánat kéréssel magunkra is hagyva. Szegénynek tényleg nehéz lehet velem, hisz elégé felkapott vagyok, így alig van egy szabad percem, és ő tényleg imádja a családját. Két gyereke van, akiket volt szerencsém már látni és be kel valljam; imádom őket. Nagyon kis aranyosak és játékosak, ugyanakkor türelmesek; látszik, hogy jó nevelést kaptak. Mikor benn voltak az ügynökségnél, akár mikor találtam egy szabad percet, vagy a hajamat esetleg a sminkemet igazították, velük játszottam.  Imádom a gyerekeket és őszintén alig várom, hogy nekem ésJihyenek is legyen. Tudom fura, hogy ennyi idő után így gondolom, de szeretem ezt a lányt mindennél és mindenkinél jobban. Vele komolyan gondolom. - Na. – csapom össze tenyereimet, tekintetem Kihyunra vezetem, aki érdeklődve néz rám. – Mehetünk? – kérdem azért kedvesen. Nem akarok vele rosszban lenni, vagy rossz benyomást tenni –bár lehet elkéstem-, de a bizalmamat még el kell nyernie és ez nehéz lesz.

– Persze. – bólint és elindul az ellenkező irányba, mint ahol a parkoló van. Jót mosolyogva rajta szólok rá.

 –Kihyun!

 – Igen? – fordul meg érdeklődő szemekkel, míg én jobb kezemet felemelve mutatok a helyes irány felé.

 – Erre. – indulok meg. Szegény Kihyun arca elvörösödik zavarában, hogy hibázott. Pedig nem nagy baj, az ügynökség hatalmas négy lift folyosó van és abból csak az egyik visz le a parkoló házba ahol a kocsi van. – Először bemegyünk, az irodába elkérjük a kisbusz kulcsát és utána megyünk le. –Amúgy ne légy zavarban itt csak egy liftsor visz le a kocsikhoz. Képzeld mikor ide kerültem én eltévedtem. – mesélem neki történetemet igyekezve kiemelni zavarából. Nem vagyok én szívtelen. Bár láthatón sikerült meglepnem. Hát igen velem nehéz lesz. Nem fogom puszipajtásként kezelni az biztos. Az is, hogy gyakran leszek vele goromba, még ha meg se érdemli azt, de annyi pofon ért már, mint égen a csillag. Jobb, ha nem bízok meg akárkiben.

Kihyun meglepetten ugyan, de elmosolyodik. Őszintén kíváncsi vagyok, milyen ember is lehet, de nem akarom a kérdéseimmel zaklatni, így csak elkérjük a forgalmit és a kulcsot.

Viszonylag csendesen telik az idő, míg a kisbusz felé sétálunk olykor hallom a rajongóim édes sikolyait, amik mosolyt csalnak arcomra. Ilyenkor Kihyun érdeklődve figyel, míg meg nem kérdezi.

– Miért mosolyogsz? – megállok és szám elé emelve mutató újamat némíttatom el és állok is meg ezzel őt is megtorpanásra késztetve. Érdeklődve figyeli minden cselekedetemet.

– Hallgasd. – figyelem a csendet, amit a rajongóim halk sikolyai, nevem kántálása tör meg, igaz a föld alatt ezt már nem lehet olyan hangosan hallani, szinte nem is, ám én mindig meghallom őket. Kihyun is meghallva őket elmosolyodva fordul felém.

– Nagyon szerethetnek téged.

– Igen, és én is őket. Ők az én angyalkáim, akik kiállnak mellettem, bármi is történik. Ezek a lányok, akik most itt vannak a pletyka ellenére, ők az igazi rajongók, akiket meg kell becsülni. – küldök felé egy mosolyt. Bár kedvem kissé elszontyolodik, hogy ismét eszembe jut a hülye pletyka. Egy gondterhelt sóhajt hallatva túrok szürkés hajamba, míg elindulok ismét a kocsi felé.

Kihyun

Ahogy figyelem távolodó alakját, nyelnem kell egyet, hátha enyhíthetem a torkomban keletkezett gombócot. Annyira remélem, hogy nem találok semmi bizonyítékot, és inkább viselem el a főnök kiabálását, mint ártsak valakinek. Annyiszor meg akartam tenni, de mindig ő győzött, én pedig meghunyászkodtam előtte, és tettem, amit mondott.

Igazán remélem, ha egyszer sikerül találkoznom a barátnőjével, és diszkréten kikérdezhetem –csak, mintha újonc lennék, mivel nem akarok feltűnést –, aztán végre lezárhatom az egészet. Mondjuk, azt is ki kéne derítenem, ki volt az a másik férfi a képen, mert addig nincs meg minden darab, amivel bizonyíthatnám, mi az igazság.

Mivel Namjun most nem jött velünk, kénytelen vagyok Wonho-ra, és arra az egy kis cetlire hagyatkozni, amit a kezembe nyomtak, és amin a forgatási helyszín címe van. Lehet, hogy elméletben már átnéztem, mit kell tennem ilyenkor, illetve, most annyi munkám nem is lenne, mivel mindent előre megbeszéltek, de ez akkor is frusztráló. Éreztem is, ahogy a kezeim remegnek, mikor beszállok a kormány mögé, a kulcsot pedig beillesztettem az indítóba. Legalább nem kellett tettetnem az izgatottságomat.

- Minden rendben? – kérdezi hátulról Wonho, amikor egy mély sóhajt engedek meg magamnak.

- Persze, csak tudod… Első munka, kicsit feszélyezve érzem magam – indítom be az autót, és már megyek is bejárat felé, hogy aztán a főútra kanyarodhassak. Ismerem a környéket, ahová mennünk kell, szóval nincs szükségem navigációra.

- Tudod… Amíg itt utazgatunk, kicsit beszélhetnél magadról – néz ki eltűnődve az ablakon, amit én csak a visszapillantóból látok. – Biztos vagyok benne, hogy te már sok dolgot tudsz rólam, a pletykákat is beleértve, én viszont még nem tudok rólad semmit – ekkor egy kis lámpa világított fel a fejemben.

- Mesélhetek, ha gondolod, de előbb megengedsz nekem egy kérdést – nézek megint hátra a tükrön keresztül, mire találkozom kétkedő pillantásával.

- Nem vagyok me…

- Nem azt! – szólok egyből rá, amint megsejtem, mit akar közölni. Meglepetten kerekednek ki a szemei. – Tudom, hogy nem vagy meleg, sőt, még ha az is lennél, semmi közöm nem lenne hozzá, úgy hogy nekem ezt ne feszegesd! – nyelek ismét egy nagyot. Tisztában vagyok a tényekkel, de azt az egy kis darabkát helyre kell tennem. – Ki volt az a fickó, akivel lefotóztak? – mielőtt még bármit válaszolhatna, gyorsan hozzá teszem, ami még bennem van. – Nem kell elmondanod, csak kíváncsi vagyok.

- Hja… A legjobb barátom, Shownu – csettint egyet a nyelvével, amivel nem tetszését fejezte ki. – Ő tényleg meleg, és azért is voltunk egy olyan bár előtt, amikor elkapott minket a fotós. Leitta magát, és engem hívott, hogy vigyem haza. Ennyi, semmi több.

- Értem – bólogattam. Szóval innen ered az egész, legalább ezt is megtudtam. – Hát, valamit valamiért, szóval… Egyszerű családból származom, egyke gyerek vagyok, és ha mondhatom ezt, akkor elég unalmasak is voltak a minden napjaim – egy pillanatra elgondolkodtam, mit is mondjak neki, de végül úgy voltam vele egy kis ferdítéssel az igazságot is bele vihetem. – Kezdetben újság író akartam lenni, az volt a szenvedélyem, az álmom, még egy bulvársajtóhoz is felvettek gyakornoknak – itt megszorítottam a kormánykereket, miközben rezzenéstelenül az utat figyeltem. – De rá kellett jönnöm, nem nekem való az-az élet. Tele van mocsokkal, mind ember, mind írás alapján. Soha nem az igazságot kutatták, csak mindig a legbotrányosabb, legundorítóbb titkot közölték le, amivel sok embert megvehettek, arra nem is gondoltak, mit érez a másik. Szóval ott hagytam, és inkább menedzsernek jöttem. Annyira szégyelltem az előző munkám, hogy az önéletrajzomba már bele sem írtam, mert nem akartam azokra a szívtelen dögökre hasonlítani. – lelassítottam a megadott helynél, majd üresbe tettem a járgányt. – Megjöttünk!

Wonho

Kicsit meglep a hír miszerint újságíró akart lenni, és ha lehet kicsit bizalmatlanabbá is váltam meg nem is. Ugyan is a szemeit jól láttam a tükrön keresztül, amik igásságot sugalltak. Mélyet sóhajtva döntöm hátra a fejem, még mielőtt kiszállnánk.

– Ügye? Van egy újságíró, aki múlthéten tette tönkre az egyik barátomat olyan alaptalan pletykákkal, hogy ha tehetném, szívesen kicsavarnám a nyakát. Hogy képzeli, hogy azt írja; drogozik, mikor nem! Egyik legjobb barátom, életvidám és kedves… legalábbis addig volt, míg az a kutya azt nem írta róla. Most alig bírom kirángatni a házából… Tönkre tette az életét az a Yoo vagy ki. – morgom kissé dühösen. -  Te láttad mi megy ott benn, mennyi hazugságot kreálnak. Ismerem Lee Yo Hunt és még soha egy cigit se vett a szájába erre… Ah, tönkretették. – kész megint tiszta ideg vagyok, kezemet összeszorítva ütök bele az ajtóba, míg látom, hogy Kihyun megdöbbenve figyel engem és mintha szégyellné magát. Hát nem csodálom, aki abban a patkányfészekben dolgozott az… - Ne haragudj. – sütöm le szemeimet. – Kicsit nehéz most nekem, remélem megérted, és hogy a barátaimat bántják akkor én… ne haragudj. – sóhajtok hajamba túrva, ölemet fixírozva.

Nem várom meg válaszát ugyan is rajongóim hada indul meg az autóbusz felé, így gyorsan kiszállok egy hatalmas, őszinte mosollyal ajkaimon, hogy autogramot osszak, és közös képet készítessek velük, még mielőtt a biztonsági őrök eltávolítanak tőlük.

– Oppa – lép hozzám, egy hosszú hajú lány az egyik fotómmal. Jól emlékszem arra a fotózásra. Egy hónapja volt a Gucci ruha márkának. A lány izgatottan lép hozzám egy tollal a kezében, amit felém nyújt. Rávillantom ezer wattos mosolyomat, míg elveszem tőle a lapot.

 – Mi a neved? – kérdezem meg, kedvesen. Mindeközben Kihyun is mellénk ér, és figyeli a szituációt. Karjait maga előtt összefonva mereng el magában, úgy néz ki, mintha bántaná valami, de jelenleg nem érdekel. Nem áll hozzám olyan közel, hogy megkérdezzem és a kocsiban hallottaktól úgy érzem nem is fog. Egy volt újságíró legyen akármilyen tisztességes önbecsülésű, a mocskos munkát már megtapasztalta és ki tudja, nem akar vissza menni, ha talál valami jó szaftos sztorit.

– Min Juhy. – mondja a nevét a lány, így gyorsan le is írom, ugyan is szemem sarkából már látom a biztonsági őröket, akik gyorsan közelednek felénk.

Mikor hozzánk érnek, elbúcsúzok rajongóimtól és Kihyun vállát átkarolva húzom magam után, hogy bemutathassam, őt még mielőtt eltávolítanák mellőlem. Valljuk be, kicsit fura lenne.

Laza mosollyal fogok kezet Yongguk-kal aki a fő testőröm, majd fordulok is Kihyun felé. Szegényt kissé megleptem tettemmel. Hát, még hozzá kell szokni, hogy elégé közvetlen vagyok… Fura személyiségeim vannak. Közvetlen vagyok és kedves, segítőkész, de akiben nem bízom azzal kicsit bunkó és flegma és ugyan akkor közvetlen. Szegény srác már most sajnálom. Nehéz dolga lesz velem.

 – Ő itt Kihyun, az új gyakornok.

– Hello, Yongguk vagyok. – nyújt kezet kedves mosolyra húzva ajkait, míg a többiek intézkednek a rajongók távoltartásában, bár én hátra fordulva rájuk kacsintok. – A fő bizt… - hatalmas sikítás szakítja félbe, amelyet tettem vált ki belőlük én meg újfent felszabadultan kacagok fel átkarolva Bang nyakát indulok meg a forgatás irányába.